Képzelt interjú Baranyai Pállal

Neved Baranyai Pál. Mit tudsz őseidről, neved származásáról?

Édesapám elbeszélése szerint az ősünk egy török katona volt, akit a Pécs melletti Baranya várból átvezényelték csapatával a kalocsai várőrséghez. A monda szerint a Dunán úgy keltek át, hogy az úszó tehenek farkát fogták, melyek átúsztak. Kalocsa török uralom alól való felszabadulása után itt maradt. Családot alapított. Ő volt a kalocsai Baranyai családok őse.

Emlékezeted szerint melyek az ősök kikre név szerint emlékezel?

Dédnagyapám Baranyai János- aki 1860 körül születhetett- Kalocsáról települt ki Felső Erek szállásra.

Erek és a körülötte lévő szállások a termő területek és legeltető területek elfoglaltsága miatt jöttek létre, mert Kalocsa közvetlen környékén már telítettek voltak a termő és legeltető területek. Ezeken a szállásokon aklokban tartották az állatokat. Maguk részére csak nádkunyhók voltak. Hétvégén „hazajöttek „ Kalocsára és az öregek elbeszélése szerint csónakokon közlekedtek, mivel ez a terület lápos, zsombékos, ingoványos volt.

Dédnagyapám házassága úgy alakult, hogy Halom-szállásról Vargacz Ágnest (csúfnevén: zsidó) vette feleségül. Ők már „vertfalu”, ajtóval, ablakokkal ellátott, nádfedeles, később cserepes házban laktak, melyhez több jószágok tartására alkalmas istálló is tartozott. Ismeretem szerint 100 hol földdel rendelkeztek.

Öt családjuk született. Név szerint: Baranyai Pál, Baranyai József, Baranyai Mária, Baranyai Ágnes és Baranyai Julianna.

A dédnagyapám halála úgy történt, hogy agydaganata lett és Budapesten hunyt el kórházban. Autó hozta haza a holttestét a falu legnagyobb csodálkozására, mivel akkor láttak először autót.

A gyermekek felnevelését nagyobb részben Vargacz Ágnes „zsidó öreganya” látta el. Ő irányította a gazdaságot és a családot. 1934-ben még élt, elhunytának pontos dátumát nem tudom.

Mit tudsz a dédszüleid gyerekeiről?

Baranyai József: helyből házasodott, Török Erzsébetet vette feleségül. Négy családjuk született. Név szerint: József, Imre, Teréz és Erzsébet. Földműveléssel foglakozott.

Baranyai Mária: Drágszélre ment férjhez Széll Józsefhez. A mesék szerint Kalocsán a „vidám” vásárban látta meg Máriát Széll József és otthon annyira elgondolkozott rajta, hogy a szénát, melyet a lovaknak szánt, a kamrába vitte az istálló helyett. Két gyermekük született: József és Kálmán. Földműveléssel foglalkoztak.

Baranyai Ágnes: Ágoston József jómódú gazdához ment feleségül Kistényre. Gyermekük: József. Később a kistényi Állami Gazdaság megalapításakor (1950) az összes családot kitelepítették Kistényről. József és Ágnes már nem éltek, fiúk József feleségével (Tamás ángyi) Andrásszállásra költöztek a Tamás családhoz. Voltam a Tamás családhoz tartozó szülő temetésén gyermekkoromban András-szálláson. Emlékezetem szerint, gyermekként nagyon nagy háznak láttam az övékét. Gazdagságot tükrözött. Később Halomszállásra költöztek.

Baranyai Julianna: Helybe, Török Mátyáshoz (bibic) ment feleségül. Két fiúk, két lányuk született: Kálmán, Lajos, Mária és Julianna. Földműveléssel foglalkoztak. Egy mese járta róluk, hogy a Mátyás sógor trágyát vitt ki a földjére, Lajos kisfiával, aki leesett a szekérről és a kerék alá került. Mátyás leszállt és leemelte a megrakott szekeret a gyerekéről. Így megmentette az életét.

Baranyai Pál az én apai nagyapám. Ő feleségül vette Karcagpusztáról Sztakó Katalint. Négy családjuk született: János, Teréz, Ferenc és Pál. Földműveléssel foglalkoztak. Baranyai Pál az első világháborúban, 1914-ben hunyt el. Az elmondás szerint Ukrajnában, Sztojanov várostól 5 km-re, Brány községben van eltemetve a templom mellett.

Emlékszel-e olyan eseményekre, történésekre még, melyek szállóigévé váltak az előzőekben leírt családoknál?

Az öreg Ágoston József egyszer a felesége családjánál vacsorázott és vacsora után félrevonulva az asszonyokat leszidta és elővett egy főtt békát, amelyet a levesből szedett ki, mert nem szűrték meg a vizet főzés előtt, így az a levesbe került. Ő volt az, aki megszólta a zsidó öreganyát (Vargacz Ágnes), hogy a négy árva gyereknek kevesebb földet jutatott, mint a József fiának.

Széll József a felsőereki búcsúból hazafele, -Drágszélre menet- mindig ezt mondta „égyenösen vösszük az utat Mari szállásnak” (Máriaszállás).

Baranyai József kulák listára került a földjeinek mennyisége miatt. Ingyen fuvarra kötelezték a szakmári tanácsnál, majd elverték gumibottal, mely során olyan vesesérülést szenvedett (leverték a veséjét) , hogy belehalt. Édesanyám mikor meglátogatta megmutatta neki mondván „ Nézd Mári!Miként nézek ki?!” Édesanyám elmondása szerint kék zöld volt az egész dereka a veréstől.

Mesélj édesapádról, Baranyai Pálról. Hol éltek, miként éltek?

Nagyapámék háza Felsőereken volt (Jankó-soron). Hosszan elnyúló nagy házuk volt. Vertfalú, cserepes. Az elrendezése szerint középen a konyha, jobbra volt a lakó szoba és a bejárattól balra volt a „tiszta” szoba. Továbbmenve kapcsolódott a házhoz kiskonyha, kisszoba, kamra, mellette pince. A kiskonyhában volt egy kemence, innen nyílt a tévő ( kemence ajtó), a konyhából fűtötték és a kemence rész a kisszobában volt. Télen-nyáron itt voltak. Apám mesélte, hogy kukorica gombóc volt a második fogás ebédnél, zsebre rakták majd a fűtött kemencébe hajították be. A következő fűtésnél a mama el nem tudta gondolni, hogy „mik ezek a golyók” a pernyében. De rájöttek a turpisságra.

A melléképületek a főépülethez képest derékszögben folytatódtak: lóistálló (vert falú), mindkét oldalon nyitott fészer, majd kettő marha istálló, melyben tehenek, ökrök és tinók voltak. Nyáron az állatokat forgó jászolhoz kötötték, amely azt jelentette, hogy kerekeken volt, kertbe húzatták, megrakták csalamádéval és visszahúzatták a helyére az állatok éjjeli eledelével. Tartottak lovakat, tehenet, ökröket, tinókat, sertést és lábasjószágot. Víz az udvari ásott gémeskútban volt. Mellette az állatok itatására alkalmas vályú. A jószágok etetésére a saját maguk által megtermelt termény szolgált.

Ebben a házban lakott: Özv. Baranyai Jánosné, Baranyai József felesége Török Erzsébet, két fiúk Imre és József, illetve két lányuk Teréz és Erzsébet. Itt lakott még a háborúban elhuny Baranyai Pál családja is. Felesége Sztakó Katalin, majd gyermekei János, Teréz, Ferenc és Pál.

Megállapíthatjuk, hogy elég szűk volt ekkora családnak a hely, ezért a falu szélén új házat építettek az elhunyt Pál családjának. Amely 1924-ben készült el és ez évben még be is költöztek. Édesapám mesélte, hogy amikor költöztek az új házba egy szekér után kötötték a féderes kocsit, melyen Sztakó mama ült kezében egy kiskutyával és lánya Teréz meg a három fiú János, Ferenc és Pál az első kocsin ülve hajtották a lovakat.

Meséltek-e arról neked miként vonult be nagyapád és hogy kaptak hírt elestéről?

Budapestre vonult be. És onnan került ki az orosz frontra. Amikor menetszázadba osztották (35.menetszázad, aptajlung /Abteilung/) a kor „divatja” szerint a feleségeket értesítették, akik elutaztak a férjüket elbúcsúztatni. Nagyanyám Sztakó Katalin is elutazott Budapestre a búcsúztatásra. Találkozott is nagyapámmal. Sírva ölelték egymást és folyvást emlegette nagyapám, hogy „ Érzem, nem fogok visszajönni”. Sajnos szegény ezt nyilván tudta, mert haslövést kapott. Egy falubéli bácsi Vörös Sándor (torzsa) hozta hátra a frontvonalból sebesülten, lovas kocsival a kórházba. Másnap meglátogatta, még élt, de a következő nap csak az üres ágyra tekinthetett a látogatáson, akkora meghalt. Ő mesélte el a háborúból hazajőve a családnak. Ez 1914-ben volt. Az árván maradt gyerekei 14-12-7-fél évesek voltak.

Vannak-e még történetek az „öreg” házról?

A háborús években (első világháború idején), hogy a családoknál a férfi erőt pótolják a sok elesett és fogságba került családfő miatt, ezért hadifoglyokat adtak ki mezőgazdasági munkára családokhoz. Mihozzánk is egy Mitrafán nevű orosz hadifogoly került. Szántott, vetett, együtt dolgozott a családdal. Szálláshelyét a hombárban alakították ki. És együtt étkezett a családdal. Vasárnap délutánonként nálunk összegyűltek az orosz hadifoglyok beszélgetni és ilyenkor Mitrafán mindig jött a Vargacz mamához „Ágnis néni! Kaphatnánk egy liter bort?” Természetesen jószívű dédanyám megengedte, hogy a pincéből hozzon fel bort, mert megbízott benne. A háború végén, a békekötés után hazamehettek a hadifoglyok. Mitrafán útravalónak egy egész kenyeret (kb. 4 kg) és egy egész sonkát kapott. Vargacz mama nagyon jó szívű volt mindenkivel, még a régi Felsőerekiek neve között is így maradt fent: „ Sziszi-Liszi- Suta- Pula- Cubella- Cucoma- Csepregi Palkó- Nagy Roza- Bontó Kata- Cubela- Bivalos- Bivalos- Vargacz mama aranyos”.

1919. év nyarán Kalocsáról a vörös katonák, Szamuely emberei kijöttek és Tóth Sándor bácsit (Jankó) keresték. Elmondásuk szerint azért, mert a Dunapataji felkelésben ő vezette a felsőerekieket. Ezért abban az időben akasztás járt. Bejöttek a Baranyai házhoz is, mert köztük volt egykori béresünk, aki vezette őket. Ő elárulta Vargacz mamának, hogy a Sándor bácsiért jöttek. Amíg a szobában ettek-ittak a vörös katonák, a mama kiment és intett a szemközt lévő házhoz Baka Pöre néninek, hogy a Sándor meneküljön. Míg Sándor bácsi házánál a kapun bementek a katonák, addig ő a hátsó zsalugáteres kisablakon kimenekült és a kert felöli kukoricásba bújt. Más elmondás szerint (Török Endre) parasztkocsi aljába fektették a gyerekei, először szalmát, majd trágyát dobáltak rá és így vitték ki a faluból.

Gyerekkoromban még jártam ebben a házban, mert a családnak volt egy közös varrógépje és ha varrni kellett inget, gatyát, szoknyát, kötényt, akkor édesanyámmal én is elmehettem. Akkor már nem élt a dédnagyanyám, csak a Török ángyi élt ott a kisháznál, még fönt Józsi bátyám, apám unokatestvére, a családjával.

Arra emlékszem még, hogy volt egy nagyon szép réz csengője a családnak, amely a kamrában volt felfüggesztve. Ritka szép bőrveretes akasztó volt rajta, mellyel a ló nyakába lehetett tenni. Ezt általában akkor használták, amikor szüreti bál volt a faluban. Még én is kaptam rá ígéretet, hogy ezzel a csodával vonulhatok fel majd, ha legény leszek. Azonban addigra már a Tsz elvitte a lóval együtt.

Apai nagyanyád, Özv. Baranyai Pálné, Sztakó Katalin 1924-ben beköltözött az új házba. Az milyen volt, hogy éltek ott?

A ház, amibe költöztek hosszú parasztház volt. Vert falú, nem csak a ház falának az anyagát, hanem a kiemelkedő enyhe magaslatot is, melyre a házat építették, úgy hordták össze lovas, illetve ökrös szekerekkel. Hozzá kell fűznöm, hogy ahonnan összehordták az anyagot, mindig maradt egy nagy „gödör”, melyben a talajvíz összegyűlt és a kacsák és libák úsztatója volt. Soha nem töltötték vissza.

Ebben a házban az elrendezés olyan volt, mint az „öreg házban”. Középen konyha, első szoba, hátsó szoba, kamra, kiskonyha nyitott kéménnyel és kisszoba, mellette lóistálló, marhaistálló és fészer.

Ebben a házban nevelkedett Édesapám és három testvére. Földjeik voltak, azon dolgoztak. Együtt, a mama irányításával. Előteremtették a fenntartásukhoz szükséges búzát és az állatoknak a takarmányt. (Arról nincs információm, hogy mennyi állatot tudtak tartani és ki segített az állatok ellátásában.) Így biztosították maguknak a létfenntartást. Télen kosarakat és seprőket kötöttek, melyet a ház körül felhasználtak. Nagyanyám egyedül irányította a családot és a gazdálkodást.

A négy gyermek közül Teréz férjhez ment Öregtényre Romsics Ferenchez. Négy gyermekük született: Ferenc, Teréz, Margit, Ignác. Baranyai Ferenc nős volt, mikor 1933-ban meghalt a katonaságnál, a leszerelés előtt két nappal, gennyes vakbélgyulladásban. Pécsett van eltemetve. Gyermekük nem volt. Felesége utána férjhez ment és elköltözött a háztól. Baranyai János Vén Juliannát vette feleségül Szakmárról. Ők is a házban laktak. Itt születtek gyerekeik: László, János és Ferenc. Lányuk Magdolna az általuk vett házban született, mely szintén Felsőereken volt. Sajnos ő fiatalon meghalt csontvelőgyulladásban. Édesapám, Baranyai Pál édesanyámmal Török Máriával 1934.november 4-én kötött házasságot. Elég gyászos lakodalom volt, mert előtte rövid idővel hunyt el Pécsett apám testvére Ferenc. Fekete féderes kocsin és hintókon mentek át esküdni Keserűtelekre. Ruhájuk is fekete népviseleti ruha volt. Zene ezen a lakodalmi ünnepségen nem volt.

Apám elbeszélése szerint az ő násznagya Sztakó Mátyás (az édesanyja testvére volt), aki Miskén jegyző volt. Édesanyámé pedig a nagybátyja Török Ferenc, aki Részteleken bíró volt. A lakodalmi szertartás része volt a menyasszony asszonnyá válásának „csókpénze”, melyet éjfélkor adtak át. Mivel zene nem volt, ami alapján a menyasszony „kitáncolja” lányságát, ezért „csóksornak” nevezték ebben az esetben el. Így adták a pénzbeli ajándékot. Ez egy szitában történt, abba dobták, tették bele. Tehát láthatóvá vált, ki mennyit ad. Ez adta a problémát. Édesapám násznagya 10 pengőt adott, édesanyám násznagya 20 pengőt. Ez bántotta a „jegyző urat” és új „csóksort” kért. Hogy ő ne kerüljön hátrányba a másikkal szemben, aki csak egy falusi bíró volt. Ez az új párnak nem esett rosszul. Sokat emlegették, hogy mennyi pénzt kaptak és milyen jó volt érezni az örömét.

Mire emlékszel a nagynénéd és nagybátyád életéből?

Nagynéném „Teta néni” Öregtényen lakott. Nekem legemlékezetesebb az öregtényi búcsú volt. A fiatalabb és öregebb Baranyaiak mind ott voltunk. Mi gyerekek a kis háznál, vagy 10-en ebédeltünk, a felnőttek fent a nagykonyhában. De délelőtt már a keserűteleki mise után elindultunk lovas kocsival. Mint gyerekek élveztük az utazást, az udvarban a dinnyeevést, amiért a szüleink haragudtak, mert ebéd előtt volt és „szép” ruhába öltöztettek bennünket. Amire mi nemigen ügyeltünk. A Csicska lányok (Vén) Erika, Szancsó, Vera, jómagam elszórakoztattuk egymást. A búcsúba is elmentünk körülnézni, hogy délutánra mire csikarjunk ki pénzt a szüleinktől. A Tsz lovai az istállóban voltak és a „kulák” jött befogni a lovakat, hogy megy a zenekarért, ami egy klarinétosból, egy tangóharmonikásból, egy szaxofonosból és egy dobosból állt. Ez már 1962-ben volt.

A Teta néni fia, a Feri már készítette a tűzoltó egyenruháját, mert a búcsúi bált, mindig a tűzoltók rendezték.

Baranyai János nagybátyámról mindig előttem van az emlékképe, kopaszodó fejével, széles homlokával és baranyai orrával, mindig enyhén előrehajolva, két kezét hátul összefogva jött hozzánk vasárnap délután, apámmal borozgatni és sós, köménymagos „kácsit” enni. Mert őneki csak egyedül ez volt az igazi sült tészta. Nagyon sokat dolgozott az életében. Hiszen ritkaság számba ment, hogy egyszerű parasztember létére, tanítassa a fiát, aki érettségiztette Kalocsán a Jezsuita Főgimnáziumban. Nagyon szeretett olvasni, éjszaka gyertya mellett is olvasott, pedig egész nap kapált. Így ültette a tudást, saját gyermeke fejébe is. Nemcsak neki, hanem gyermekei unokatestvéreinek is átadta olvasás szeretetét, tudását. Főleg a történelmi regényeket szerette. Kedvence volt A Rajna ködbe vész című regény, de az egyszerű históriás könyveket is olvasta, mint Rinaldó Rinaldiniről szóló „ponyva” regényt. Úgy hogy mire Bajától Felsőerekig értünk már az alvezéreit is tudtam: Aldaverde, Nicollo, Bazelló, Cinthió, Gilberdó és Falmigó. Mikor nem akartam vagy nem volt kedvem dolgozni, akkor édesapám mindig azt mondta nekem: „ Mi van Te Aldaverde?”

Nekem mindig azt mondta „ Pál! Legyél erdész, hogy elmehessék hozzád! Sétálunk az erdőben és vadászunk!” Hát…. Nem így lett!

Mesélj egy-két momentumot az unokatestvéreidről!

Laci bátyám már „nagy” fiú volt, mikor én születtem. Igaz késői gyermek voltam. Mert a felesége emlegette, hogy a lakodalmukkor készítették a rétest, mikor édesanyám bejelentette érkezésemet. Mindig is emlegette, hogy akkor történt ez.

Ő mindig nagyon szeretett halászni. Akár kosárral, akár varsával, vagy mereggyűvel, de vasárnapra sütnivalót minimum teremtett. Egyébként mindig jókedvű volt, nagyokat nevetett. Még együtt lakott a család és a béresünk hurkokat rakott ki a nyulaknak télen, hogy ő nyúlpaprikást fog majd enni. Laci bátyám kifigyelte és ép kapóra jött, hogy a szomszédban elpusztult a macska. Éjjel felkelt és a macskát beletette a hurkokba. Másnap reggel a béres (Demsa Pista) rohant, hogy valami van a hurkokban, azt hitte, hogy nyúl. Szomorúan vette tudomásul, hogy egy „döglött” macska lett csak az áldozat. Persze az egész család nézte titokban, amint lógó orral jött visszafelé a „nyúlfogó” ember.

Ifj. Baranyai János volt a családban a „tanult” ember. Gimnáziumot végzett, majd Gödöllőn az Agráregyetemet. Esküvői cipőét megvette, amikor Tiszakécskén volt gyakorlaton. Ő is a tüntetők közé keveredett, amikor a kecskeméti vadászrepülők géppuskázták a tömeget. Szegény ő is úgy menekült, hogy az esküvőjére vásárolt cipőjének fél párját elhagyta. Bácskába került, pontosabban Csávolyra. Bajai főiskolás éveim alatt sokszor voltam kint nála segíteni, de utána jól is esett a hazai ebéd. Felesége „Mari ángyi” a csárdánál dolgozott, és ha este kimentünk „csóró” főiskolások, akkor mindig akadt olyan húsleves, ami véletlenül tele volt húsokkal.

Baranyai Ferenc ki akart törni a földműves, paraszti világból. Elkötelezte magát a kovácsmesterség mellett és a szomszéd faluban Részteleken, a kovácsmester mellé szegődött inasnak. Ezekben az években ment a felhívás, hogy jelentkezzenek a fiatalok katonatiszti iskolára. Ő is jelentkezett és a tűzértiszti iskolára vették fel, amit sikeresen el is végzett. Több helyen szolgált: Kalocsán, Kaposvárott, majd újból Kalocsán, ahol letelepedett. Végül követte a gyerekeit Győrbe. Nyugdíjas éveit tölti feleségével, Tóth Margittal.

Teta néni gyermekei Ferenc, Teréz, Margit és Ignác. Terézről, Margitról és Ignácról nincsenek nagyon emlékeim. De Feri bácsi annál inkább. Mikor kis gyermek voltam eljött hozzánk, hogy honnan- honnan sem tanultam meg káromkodni, azt nem tudom. Ő mindig emlegette, hogy micsoda szókinccsel rendelkeztem, hiába szüleim papi tanácsadása, hogy „Hagyják rám majd elmarad”,én továbbra is kérkedtem tudásommal. És ekkor történt, amikor azt mondtam „ Hogy, mondok valamit és kiszaladok!” Ez nagy nevetség tárgyát képezte, mert mindenki tudta, hogy ha csúnyát mondok, akkor vagy fenyítés lesz, vagy menekülés.

Ő 1950-es években bevonult katonának Budapestre. Megtudták, hogy a ragadvány neve „püspök”. Szolgált még a századnál egy Érsek László nevezetű, Papp Ferenc nevezetű és Kántor László nevezetű egyén is. A tréfás szolgálatvezető minden a négyüket együtt rakta be szolgálatba. Mikor mentek lejelentkezni, nevetés tört ki mondván, hogy szolgálatba lépett az egyház: „ Érsek, püspök, pap meg a kántor!”

A robbantás 

Történt: 1962-ban 

Tóth István (Hös Pisti) barátom a házunk előttünk jött el; s amikor észrevettem, akkor nem túl feltűnően a fekete klottgatyájára mutatott. 

Hogy miért mutogatott, akkor még nem tudtam.

Közelebb érvén, megmutatta a puffancsokat (kátrányos kóc, amelynek belsejében puskapor található) és a füstjelző gyertyákat. Úgy döntöttünk, hogy a házunkhoz legközelebb levő „Kiserdőbe” mentünk kipróbálni.

El kezdtük dörzsölni, mert a gyújtózsinór végét dörzspapírral kellett dörzsölni nem robbanjon. De nem reagált. Ekkor, ügyesen gyufával is próbálkoztunk. De arra sem reagált. Vagyis csak mi hittük úgy. Azonban hirtelen fehér láng csapott fel, s mi egymásra néztünk az ijedségtől. A láng olyan nagy volt, hogy arcunkhoz érve a bőr kezükhöz ragadt.

Erre nagyon megijedtünk; egymást hibáztattuk, s amilyen gyorsan csak lehet hazasiettünk. Megtapogattuk magunkat, hogy mindenünk meg van-e ? Szerencsére megvolt.

Abban nem volt hiba, de arcunk, s hajunk összeégve elég csúf látvány volt.

Édesanyám látott meg először bennünket. Giza!  – kiáltott anyám, Pisti anyjának. Nézd, hogy néznek ki a gyerökök! Erre ö szörnyülködve, kezét összecsapva felkiáltott: Uramisten!

A nap végére mindketten elnyertük a méltó büntetésünket.

Nem volt elég, hogy az égett bőr fájt, de édesanyám, az akkori gyógykezeléseknek megfelelően, még olajjal be is kente az arcomat. (Mert tudása szerint az égett sebre olajat kell tenni.)

Pisti pedig „kézrátétel” által hallatott síró hangokat a szomszédból. Ő is gyógykezelést kapott.

Hát így jártunk Pisti barátommal egy csendes vasárnap délután.

Hétvége 

Történt: 1956-ban 

Akkoriban elég kicsiny, 4 éves voltam.

A hétvégére készülődés édesanyám számára szinte szertartás volt. Késői gyerek lévén, néném (Tóth Vincéné, Szül.: Baranyai Ilona) már nagylány volt. Ő munkája mindig az udvar és a ház előtti utca felseprése volt.

Édesanyám szombaton mindig megkopasztotta tyúkot; hogy másnap időben fel tudja tenni a főni, és így a vasárnapi misére időben el tudjon indulni a család.

Édesapám a hibákat, amelyet hétköznap mezőgazdasági szerszámokat érte javítgatta. De mindig jutnia kellett időnek az eketaliga, lovas kocsi kenésére is. Az utóbbi nem könnyű művelet volt, arra jól emlékszem. Mint fiú, édesapám (id. Baranyai Pál) körül sertepertertéltem,s lestem el a munka fortélyit.

Vasárnap édesapám időben befogta a Csinost és a Babát (lovainkat), hogy 10 órára a keserűteleki templomhoz érjünk. Szentmise után anyám mindig beszélgetett egy kicsit a részteleki rokonaival, majd hazaindultunk. Ebéd általában a szokásos volt: húsleves, pörkölt és hozzá valamilyen saláta.

Vasárnap délután mindig igyekeztem a gyerekcimboráimhoz játszani és hintázni.

A falu közepén egy valóságos „Paradicsom” volt. Mindenféle hinta, lengőteke, homokozó, röplabdapálya, kuglipálya.

A nagylányok vagy az utcán vagy a gazdakör udvarán kezüket összefogva énekeltek népdalokat.

A felnőtt férfiak kugliztak, beszélgettek. A falu kocsmárosa is kitelepedett ilyenkor, sörrel, borral, gyerekeknek málnával.

Az iskolások a hétközbeni tanítás alatt mindig készültek valamilyen kis műsorral, amelyet vasárnap délutánonként elő is adtak.

Szomszéd falvak labdarugó csapatai is néha átjöttek egy-egy meccset játszani a Felsőerekiekkel.

Különösen jól emlékszem, amikor a Nagykékesiek (Harta település mellett található falu) eljöttek a faluban a mi csapatunkkal meccset játszani. Őket a falu plébánosa vezette. Ő egy kétkerekű un. laptikával – amelyet 1 ló húzott – jött. Legények kerékpárral.

Érdekes látvány volt egy reverendás pap a pálya szélén, amint a csapatát irányítja.

Meccseket mindig a Pécsi (pipi) Anti bácsi (Pécsi Antal) vezette, aki azt mondta nekem, hogy ő gyerekkorában, a nővérét Kalocsán meglátogatván tanulta meg a szabályokat a Hunyadi-pályán.

Vasárnap este mi gyerekek hazamentünk, a lányok-legények, pedig a táncoltak a délutáni összejöveteli helyen vagy a Gazdakör udvarában.

Ha a mocsár Imre (András Imre) tangóharmonikázott, akkor mindig jó hangulat kerekedett és állt a bál. 

Felnőtt férfiak hazamentek már régen, az állatokat ellátni, etetni.

Így nézett ki egy hétvége Felsőereken, amikor én még kisgyerek voltam.

Kihajtás 

Történt: 1958-ban

Reggeli feladataim közé tartozott minden reggel a disznók kihajtása a pásztorokhoz. Disznópásztor – kanász – abban az időben Tóth (vörös) Bálint volt. Megszoktuk, hogy dadogva beszélt. Amerre haladt a faluban, azt egy ökörszarv dudával jelezte.

A Dora Julis néni (Dora Julia) késve utolérte malackájával, mert nem vette észre, amikor előtte elhaladt a kanász.

Nagy hévvel mondta a Julis néni: Bálint nem dudáltál, amikor előttem voltál. Bálint nevetve válaszolt: Jó-ó-hogy le-le-gény lé-lé-töm-re vé-vé-gig ne-ne-m du-du-dá- á-lom a szá-á- llást.  

Szénagyűjtés

Történt: 1968-ban

Korán kellett kezdeni a lucernagyűjtést, hogy le ne peregjen a levele.

Aki késett, annak „dangovát” (büntetés = 1 liter bor) kellett fizetnie a munka végén. Volt, hogy én is kiváltottam édesanyámat, hogy ne keljen korán reggel felkelnie. Hagy pihenjen. Napközben úgyis volt neki elég munkája.

Bercelre  (Alsóerekhez tartozó néhány ház; már nem létezik) mentünk a Dutra UE24 traktorral, amely két pótkocsit húzott. Az első pótkocsin ültem és hátra nézve láttam a másik pótkocsin a korombeli lányokat. Az egyiknek kacsintottam egyet. Azt észrevette a Tóth Bálint (vörös Bálint). Mondta is mindjárt: Ki-ki-nyo-o-mom a szö-ö-mödet, ha- a ka-ka-csin-in-gatsz.

A Tsz. majorban elevátorba (szallagfelhordó) kellett ledobálni a szénát, amely felvitte azt a kazal tetejére.

Amikor én dobáltam az elevátorba szénát a Sziszi Jóska bácsi (Balog József) egyszer lekiáltott nekem: Te gyehök ne hányd annyira, mert nem bihom rakni! /Beszédhibás volt/       

Uborkaszedés

Történt: 1969-ben

A szocialista termelés, kertészkedésre is „tanította” az embereket. Mi az, hogy tanította (?). Kötelező volt. Cél: uborkatermesztés.

Locsolták is éppen eleget, hogy nőjenek az uborkák.

Naponta szedték a Tsz. tagok feleségei. Ami a tagoknak volt elszámolva. Ha nem mentek el szedni, akkor azzal fenyegették őket, hogy nem fogják megkapni a fejadagot (3 mázsa búza) a családtagok. Így hát mentek az emberek és szedték az uborkát.

Édesanyám nem ment, mert gyenge édesapámat gondozta, akinek nagy gyomorműtétje volt. Ezáltal abban az évben a Tsz-től nem kaphattunk búzát.

Abban az évben édesanyám felfogadta kaszásnak a Tóth Ignác bácsit. Anyám szedte a markot (kézzel összefogható, kaszált búza) én pedig a földre terítettem a kötelet, amelyre anyám rakta a markot. Így 1 k.holdat arattunk le, s a 3 mázsa búzát, a fejadag, a miénk lett. A búzát a pataji malomba vittük megőrletni, amelyért lisztet és korpát kaptunk.

A Bimbó tehén szökése

Történt: 1959-ben 

Kihajtotta anyám a tehenet itatni a vályúhoz. Kihasználta ezt a fránya jószág, s farka fölvágva kiviharzott az udvarból.  Édesanyám megkért rá, hogy én keressem meg és hajtsam haza. El is indultam, de valahogy a ludaszállási (Alsóerekhez tartozó kettő házsor; már nem létezik) földünknél kötöttem ki; ahol apám épp szántott a két lovunkkal. Mondtam neki, hogy és a tehenünket keresem, de mondta, ha már ott vagyok, segítsek neki egy kicsit. Így minden harmadik barázdát én szántottam. 

Édesapám, még amikor már megvolt a műlába, akkor is ki ment egyedül szántani. Azonban a műlába mindig feltörte neki a „kislábát” (Így hívta az amputáció után visszamaradt csonkot). Így mindig elkélt a segítség.

Örömmel segítettem neki. Azonban egy kukoricacsutka kidobta az ekét. Jelzett apám nekem; egy kört mutatott a kezével, hogy még egyszer vessem neki az ekét. Így már sikerült a barázda.

Estefelé értünk haza, anyám már aggódott hová lettem. De én megkerültem apám mellett a kocsi bakján. Időközben az elcsavargott Bimbó is szerencsére hazakerült.

Emlékképek a Géptársaságról

A falu Géptársasága először egy cséplőgéppel és egy gőzgéppel rendelkezett. Ezzel csépelték a falu gabonáját. A cséplőgép hajón érkezett az Ordasi Hajóállomásra, majd onnan traktorral vontatták el Felsőerekre.

A munkát mindig a bandagazda irányította, a gépész pedig a cséplőgépre ügyelt. A cséplőgépnél a zsákosok, az etető és a kévevágó lányok, az asztagosok, a szalmahúzok és hordók, pelyvahúzok és hordók, a törekesek és kazalrakók (törek és szalmakazal) tartoztak.

Később a géptársaság vásárolt egy újabb cséplőgépet, amelyért több nagygazda a birtokával felelt; de tudták, hogy a gép kitermeli az árát. Ezt a cséplőgépet már egy Hoffer- Schrantz traktor hajtotta, amelyet Dávid Sándor dunapataji gépésztől vettek meg.

A hétköznapokban (szerda kivételével) ez a traktor bérbe szántott. A traktoros hosszú évekig Monda László dunapataji lakos volt.

A traktor szerda és szombat este beállt a gépházhoz, hogy az őrlőköves malmot hajtsa. Ez a malom, mint minden malom a környező szállásokon, megfelelő „vámért” őrölt. (Az őrlőkövek jelenleg Tóth (totgyura) Jenő tulajdonában vannak)

A malomban az állatoknak a kukoricát és az árpát öröltek. A világítást a malomban a traktor dinamója biztosította. Az őrlőkövek rovátkáit bizonyos időszakonként megvágták (mélyítették); amelyet mindig a Tóth Gergő bácsi végezte el.

A géptársaságban voltak rendes tagok, de később bekapcsolódtak póttagok is. Ennek arányában részesültek a cséplőgép keresetéből.

A cséplőgépnél dolgozok a cséplés befejeztével gabonát kaptak a munkájukért.

Szalontai Ignác cséplőmunkás udvara füves volt és itt volt a gabona szétosztása.

Emlékszem, hogy kik, milyen „poszton” voltak a cséplőgépnél. Az etetők (akik a kévét a dobba dobták) például Vörös (torzsa) Sándor, Tóth (nagypista) Mátyás volt, akik naponta többször is váltották egymást.

A törekes, pelyvás emberek a por miatt mindig kendőt kötöttek az orruk elé.

A Kalocsai Gépállomás létrejötténél a felsőereki Géptársaság gépparkjában található összes gép a Gépállomás tulajdonába került.

Emlékszem gyerekkoromban milyen fájó szívvel nézték a gazdák, amint elviszik a gépeket Kalocsára.